Füst Milán legutolsó, mindeddig kiadatlan művét adjuk most közre, mely
egyszerre jellemző a fiatal és érett alkotó személyiségére, friss
szellemiségére, szenvedélyes, nemesen egyszerű stílusára. A lendületes esszét
ugyanis az író a hatvanas évek elején írta, de valójában ifjúkori gondolatait,
érzéseit fogalmazta benne újra. Ötvennégy éve foglalkozom szexuális
pszichológiával, s e hosszú idő alatt sokan fordultak hozzám bajaikban
tanácsomért, de úgy is mondhatnám, hogy orvoslatért. S tapasztalataimból nagy
feljegyzéseim származtak, ezek azonban az ostrom okozta pusztulásban naplómmal
együtt elvesztek. Én azonban e lélektani dokumentumaim elvesztését már nem is
fájlalom, mert meggondoltam a dolgot: nincs szükségem sok ezer esetre ahhoz,
hogy amit több mint fél évszázad alatt tapasztaltam, megtanultam, hogy ezt még
garmadával bizonyítsam is. Megmondom, amit tudok, s aki állításaim helyességéről
meg akar győződni, az majd legyen szíves gondolkodni, elmélyedni abban, amit
állítok: magam én az igazságszeretet netovábbja igyekeztem lenni, mikor
mondanivalóimat végleg megfogalmaztam... - írta művéről a szerző. A kis könyv
lélektanilag rendkívül árnyaltan, nagy művészi érzékenységgel tárgyalja a
szerelem, a nemiség kérdéseit. Kíméletlen - még a modern korban is szokatlan -
őszinteséggel számol be a legkényesebb testi és lelki problémákról, az
önkielégítésről, a prostitúcióról, a szexuális örömszerzés módjairól, az egészen
fiatalok és az öregek nemi ingereinek levezetéséről. A gondolkodás tisztessége,
a semmi sem idegen tőlem, ami emberi mélyen megélt érzése, a megfogalmazás
szépsége, szuggesztivitása jellemzi az egész írást, mely a pszichiáterek
véleménye szerint ma sem korszerűtlen vagy szakszerűtlen. Mégis legfőbb
vonzóereje éppen az, hogy nem szakember, író vall benne a létezés nagy
misztériumáról.