Szél fúj a keskeny sikátorban, söpri maga előtt a havat. A Duna szürke a
havazásban, mint egy mozdulatlan ólommező. A gellérthegyi erődítmény vastag fala
körül meztelen ágakkal, megsötétedett derékkal hajlanak a fák, a szél fehér
boszorkánya szánkázik lefelé a meredek, bütykös sziklákon. A betemetett utcák
partjain, a fákon, a hó fehér madara ül kövéren és türelmetlenül. A kavargó
havas ítéletből kiugrik néha a szulpiciánus nővérek zömök, kupak-fedeles
egyháza, leveti róla takaróit a förgeteg és magasba csapja fölüle a havat. A
testes, omló kerítésre száraz vadszőlő kúszott; göcsörtös hálóján
gyöngyszemekkel teleszórt fagyos fátyol csillog. Bent a halavány, lámpás udvaron
derékig merülnek a kopasz ecetfák és a Szűzanya fekete, aprótetős szobra.
Vijjognak a kürtők a szűk, egylélek-széles sikátorban a klastrom mellett. A
messzi házak tűzfalai szakállasok, akár vadul benőtt arcú koldusok és a templom
bádogereszén egymásba kapaszkodnak a jégcsapok szikrázó cethal-fogai.
Öregkisasszony törtet a hóban, fehéren, becukrozva. Elhagyja a Dunát, a
csillapodottabb Serfőző-közön hessegeti magától a nehéz idő zúzmarás
darázs-hadait. Mély pincéből piros kocsmafény rikolt ki és nyikorgó muzsika csap
elő, mint tűzhelyből a falánk láng. A ferde tetőkről szakadoz nagy falatokban a
tornyos hó.