Az öt festő, akinek alakját Művészet és Sors című sorozatom eddigi köteteiben
megidéztem, ha más és más szinten is, de mind átkozott művész volt. Bánatok,
csalódások, olykor tragédiák közepette éltek. Renoir sorsa, jóllehet a pálya
elején neki is különféle akadályokat kellett leküzdenie, és noha később egyre
inkább megbénította a kegyetlen kór, ezek után valóságos oázis. Renoir nem élt
át olyan kalandokat, mint Van Gogh vagy Gauguin, az értetlenséget nem kellett
olyan sokáig elszenvednie, mint Cézanne-nak. A külső események azonban nem
mindenre adnak magyarázatot, vagy pontosabban szólva, szorosan kapcsolódnak egy
ember mélységes belső valóságához, és csupán azzal összefüggésben nyerik el
jelentésüket. Életünk bonyolult játék eredménye, abból szövődik, amik vagyunk,
és ami történik velünk. A véletleneket, amelyek osztályrészünkül jutnak, a
magunk jelével jelöljük meg. Renoir esetében ez a jel az életöröm. Minthogy
idegenek voltak tőle a konfliktusok meg a bonyodalmak, minthogy derűs természet
volt, semmi sem tudta megtörni az életbe vetett bizalmát, semmi sem vette el
kedvét a világ szépségének megéneklésétől. Épp ezért nem is szabad csodálkoznunk
azon, hogy jóllehet beteges volt, és teste gyönge, a lehető legnagyobb
természetességgel annak az örök nyárnak lett festője, amelynek ölén, az
ősártatlan földön, nők hevernek a virágok között.