Hideg rémület árasztotta el. Rejtekhelyéről most már látta a kutyát.
Irgalmatlan nagy, foltos farkaskutya volt. Egyenesen a kapuhoz futott, ott
kicsit szaglászott. Aztán feléje fordult. Látni lehetett, hogy szimatol, és hogy
megtalálta a nyomot. Lógó fejjel a pinceablakhoz futott, és onnan a felhalmozott
deszkákhoz. Pontosan azon az úton, melyen Karcsi járt. Karcsi félelmében sírni
kezdett. Mikor a szimatolást és szuszogást már egészen közel hallotta, behunyta
szemét, és szinte megdermedve várta a legborzalmasabbat. Most fogja a nagy kutya
átharapni a torkát! És... egyszerre valami meleget és nedveset érzett az arcán.
Egyáltalán nem fájt. Félénken kinyitotta a szemét. A nagy farkaskutya bemászott
utána a gerendák alá. Ott lapult mellette, és könnyes arcát nyalta. Nagy, meleg,
loncsos fejét a síró fiú mellé dugta, melegen rálehelt, és nyalta az arcát.
Karcsi megsimogatta, és könnyes szemmel suttogta: -Kutyus, te vagy az én jó
kutyusom!?