Elveszi a manó az asszonyságtól álmában a beszélőkéjét, és ráteszi a
szemétvödörre, hogy az szólni, beszélni tudjon. Szemléletesek Andersen meséi.
Nemcsak a szemétvödröt beszélteti ő. Gallért, fésűt és harisnyakötőt is szóhoz
juttat. A vakondot, a virágot, még a halakat is, amikor azok a hajdan Európából
Amerikába áthúzott távírókábelt se vége, se hossza tengeri kígyónak nézik és
faggatják. Beszél, henceg, szót kér versengve minden. Andersen olyan világot
talál ki, amely egyként valós és fantasztikus, ahol a kicsi túljár a nagynak az
eszén, ahol a fogfájás Fogfájás néni-vé személyesül, ahol a császár új ruháját
elkészíteni hivatott takácsok a levegőt képesek szabni-varrni, egyetlenegy
borsószem húsz derékaljon át sem hagyja aludni a hercegkisasszonyt, és az utazó
árnyéka önálló életet él. Minden, a legmellékesebb megjegyzés is része lesz a
képnek. Akinek hibádzik valamije, annak erényévé lesz a szükség: csak egy
féllábú ólomkatona lehet ennyire rendíthetetlen. Többek közt ezek a dolgok
késztettek rá, hogy litográfuskrétát fogva eredjek motívumonként az elbeszélt
anyag nyomába? ? írja utószavában Günter Grass. 200 éve született Dániában a
világ leghíresebb mesemondója, Hans Christian Andersen. Előtte tiszteleg ezzel a
kötettel ? melynek jól ismert történetei ezúttal jó pár, magyarul eleddig
ismeretlen darabbal egészülnek ki ? a képzőművészetben is maradandót alkotó
Nobel-díjas nagy német író.