Ez nem igazságos! - fakadt ki gyakran Simone Signoret e könyv alapjául szolgáló
hosszú beszélgetéseink során - ez nem igazságos: csak beszéltet, beszéltet,
beszéltet, de maga nem mesél semmiről! A mások iránti tiszteletből és őszinte
kíváncsiságból - mivel véleménye szerint ő sokkal kíváncsibb másokra, mint mások
őrá; sokkal szívesebben olvassa például mások könyvét, mint hogy a sajátját írja
- Simone Signoret annak örült volna, ha felcseréljük a szerepünket: ha az
interjúkészítőt interjúvolnák meg, ha a bizalmas fültanú fogna vallomásba, a
detektív tenne tanúvallomást. Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy
akrobatamutatványaink során, amikor is a kérdéseket és a válaszokat egyenként és
egyvégtében (gyakran suta és kényelmetlen körülmények között) magnószalagra
rögzítettük, el kellett játszanom a rendőr, a gyóntatópap, a pszichiáter, az
életrajzíró, a történetíró, a politikai megbízott, a titkosügynök, a kuporgó
írnok, a vizsgálóbíró, a menyasszonytanúja, a gyerekek keresztapja szerepét...
De végül is úgy gondolom, hogy az a két-három dolog, amit megtudtam Simone
Signoret-ről, jócskán felér azzal a két-háromezer dologgal, amit ő akart tőlem
megtudni. Különösen pedig azzal vagyok tisztában, hogy a Dauphine tér, az
autheuil-i ház és a Colombe d'or között páratlan irodalmi kalandban,
fantasztikus kincsvadászatban volt részem, amelynek végső zsákmánya ez a könyv.