Az Isten szeretet, és aki megmarad a szeretetben, Istenben marad és Isten
őbenne marad (1Jn 4,16). Szent János első levelének e szavai a keresztény hit
magvát - a keresztény istenképet és a belőle következő emberképet, valamint az
ember útját - egyedülálló világossággal mondják ki. Ugyanebben a versben János a
keresztény létnek mintegy a mottóját is megadja: Megismertük a szeretetet,
amellyel Isten szeret bennünket, és mi hittünk a szeretetnek (vö. 4,16). Mi
hittünk a szeretetnek: a keresztény ember így fejezheti ki életének alapvető
döntését. A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme
áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új
horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad. János evangéliumában ezt az
eseményt a következő szavakkal írja le: Isten úgy szerette a világot, hogy
egyszülött Fiát adta oda, hogy mindannak, aki benne hisz (...), örök élete
legyen (3,16). A szeretet központi jellegével a keresztény hit átvette azt, ami
Izrael hitének belső magva volt, s e magnak új mélységet és tágasságot adott. A
hívő izraelita ugyanis minden áldott nap elimádkozza a Második Törvénykönyvből
azokat a szavakat, melyekről tudja, hogy létének középpontját fogalmazzák meg:
Halljad Izrael! Jahve, a mi Istenünk, Jahve az egyetlen. Ezért szeresd az Urat,
a te Istenedet teljes szívvel, teljes lélekkel és minden erővel. (6,4-5) Az
istenszeretetnek e parancsolatát Jézus egyetlen megízatássá kapcsolta össze a
Leviták könyvének felebaráti szeretetről szóló parancsával: Szeresd a
felebarátodat, mint önmagadat (19,8; vö. Mk 12,29-31). Ezek után a szeretet,
azáltal, hogy Isten előbb szeretett minket (vö. 1Jn 4,10), többé már nemcsak egy
parancsolat, hanem válasz a szeretetnek arra az ajándékára, amellyel Isten
közeledik felénk.