A nagyszentmiklósi (Sinnicolau Mare) kincset 1799-ben találták meg az akkori
Dél-Magyarországon: egy hajdnai mocsárral körülvett szigeten rejtették el
egykori tulajdonosai. A korai középkor legnagyobb aranykincs-lelete huszonhárom
aranyedényből áll, súlya csaknem tíz kilogramm. Több mint száz régészeti,
művészettörténeti, nyelvészeti és írástörténeti munka foglalkozott már a
kinccsel. A múlt században még azt hitték, hogy Attila kincsét találták meg
Nagyszentmiklódon, hiszen azon a tájon került elő, ahol Priszkosz rhétor
követségben járt Attilánál. A Kunsthistorisches Museum (Bécs) kiállításán már
óbolgár kincsként szerepel. A kincs eredetének kérdését azonban a szerző az
elődökhöz képest árnyaltabban közelítette meg, s ennek eredményeként ? többek
között ? sikerült megállapítania, hogy a kincs két asztali készletre bomllik. Az
egyik (amelyen a rovásírások vannak) a fejedelemé, a másik (szép ember- és
állatábrázolásokkal) a fejedelemasszonyé lehetett. A fejedelem készletének
ornamentikája, rovásírásának néhány sajátossága a magyar királyság első
pénzeivel tart rokonságot, így a X-XI. század fordulójára keltezhetjük. A
fejedelemasszony asztali készlete archaikusabb, a késő avar-magyar-bolgár körhöz
köthető. Az ötvöseljárásokat is kitűnően ismerő régész-szerzőn kívül az
embertan, az állattan és a növénytan szakemberei is megvizsgálták a tárgyakat.
Vizsgálataik a szerző megállapításait erősítik meg: Az az
ember-állat-növény-ábrázolás együttes, amely az edényeket díszíti, Európa és
Ázsia határán alakulhatott csak ki. S azok a népek, amelyekhez a kincs két
asztali készletének művészete köthető, a régészeti leletek tanúsága szerint is
erről a területről kerültek a Kárpát-medencébe.