Schöpflin Aladár az egyik legnagyobb magyar irodalomkritikus. Ötven évet
töltött a Franklin-Társulat kötelékében mint a Vasárnapi Ujság egyik
szerkesztője és a kiadó irodalmi vezetője. 1908-tól, a Nyugat megindulásától
1944-ig, a Magyar Csillag megszűntéig jelen volt a szerkesztőségben, majdnem
végig a folyóirat címlapján. Ez a fajta állhatatosság, hűség önmagában is
páratlan. De olyasmire volt képes, amire csak kevesek: magyar irodalom
történetét olyan összefüggő, nagy folyamatnak, áramlatnak látta, amelynek nincs
kezdete és nincs vége. Társadalmi modernizáció és irodalom számára összefüggő
fogalmak voltak. Jól látta a különbségeket, nagyon is értette a nemzedékváltást,
de mentalitás, az ízlés állandósága mögött rejlő motívumokat is. Ekként volt
értő kritikusa korának, Szabolcska Mihályé éppúgy, mint a számára meghatározó,
szemnyitó Ady Endrének. Azok sora, akikről érdemben írt elér a közelmúlt nagy
alkotóihoz, Ottlik Gézához, Nemes Nagy Ágneshez, Szabó Magdához, Mándy Ivánhoz.
Széchenyi Ágnes monográfiája ezt az utat kíséri végig, törekedve a megértésre, a
Schöpflint körülvevő dinamikus közeg és kapcsolati háló rekonstruálására.