?Kultúrországban az emberek nem énekelnek folyton a hazáról, s a haza igen
boldog?, írta Ady Endre egyik újságcikkében. Versei azonban szinte másról sem
szólnak, mint arról, hogy milyen állapotok uralkodnak az országban. Költészete a
magyar viszonyok kultúrakritikája. Bármiről írt, politikáról, szerelemről,
hitről, halálról, minden sorát a fájdalom, felháborodás, keserűség, undor és a
változtatás elemi vágya hatja át. A halála óta eltelt évszázadban mindaz, amit
olyan éles szemmel bírált, eleven probléma maradt, Ady költészete semmit sem
veszített frissességéből. Ehhez persze tisztánlátása mellett az a kivételes
nyelvi erő, képzeletének az a szabadsága is kellett, amellyel a magyar ugar, a
Hortobágy poétája, az eltévedt lovas és a többi metaforáját megalkotta.
Megvesztegethetetlen kritikai magatartásában, kíméletlen ítéletében van valami
reménykeltő: ha nem bízott volna a változásban, aligha vesztegeti rá az idejét,
hogy nyugtalanító vízióvá formálja a hazai lápvilág valóságát.