Ronald Kerrynek állandóan viszálya volt Theodor Backkel. Mindenki tudta, hogy
előbb-utóbb összecsapásra kerül közöttük sor. Két olyan emberről volt szó, akik
száz lépésről keresztüllőtték a kőr ász szívét, és kétszer nyerték
holtversenyben a kormányzó évi nagydíját, amiért Arizona állam legjobb lovasai
szálltak nyeregbe. Látszólag barátok voltak, de ez a barátság a nyájas gúny
késélén táncolt. Mindenki tudta, hogy egyszer el kell dönteni, ki az erősebb:
Teddy vagy Ronny? Azután jött egy leány keletről, Attle nyomdász unokahúga.
Ronny és Teddy, a két ?barát? ismét egyforma szerencsével versenyeztek. De amíg
a kormányzó nagydíját el lehet osztani két részre, egy keletről érkezett leány
szíve legalábbis együgyű férfiak felfogása szerint, oszthatatlan, és csak teljes
egészében nyerheti el valaki. Joan Attle talán különös kedvtelést is talált
abban, hogy a két veszettül elszánt legényt versengeni lássa. Miss Attle-nak ez
tetszett. Mit tudják Bostonban vagy Philadelphiában, hogy errefelé a sűrű
férfivér még ismeri az egyszerű ősi törvények parancsát? Mit tudnak az
ilyesmiről keleten, ahol teliholdas éjszakákon nem hallatszik az éhesen ügető
farkas panaszos üvöltése? Hiller vendéglőjében azután megtörtént egy napon a
döntő szóváltás. A gúnyos, éles vitát Teddy Back így fejezte be: ? Elég a
fecsegésből. Ha éjszakára kisétálsz Fred Martins erdejébe, rám találhatsz a
pataknál, ahol a villámsújtotta fenyő van. Azt hiszem, megértettél. Éjfélre ott
leszek. Nem szeretnék hiába várni rád, Ronald Kerry! ? Légy nyugodt ? és még
kétértelműen hozzátette ?, nem fog rád virradni, Teddy Back.