Ebben a valaha volt kertvárosban nincsenek már őzek, őket keresve csak emberi
nyomokat találunk. Sebeket, emlékeket, az urbanizált természettel eggyé pusztuló
elhagyott tárgyakat. A civilizáció és a természet szürreális organikusságát csak
akkor vesszük észre, ha elhagyjuk ezt a tájat, és minden visszatérésünkkor újra
gyermekké válunk. Így érik mítosszá az idő, meglátjuk a tóparton a
küllőjeszakadt állatokat, megértjük, hogy az égboltról egy űrben fogant őshüllő
szeme néz ránk, és arra figyelmeztet, hamarosan mi leszünk az utolsó agancsos
szigetlakók. Sebestyén Ádám ökológiai és mitológiai kozmológiája
megfigyeléseinkből és belső világunk kivetüléseiből építkezik. Az elmúlt és
elmúló nyarak képei e költészet tétjeként hatalmas esztétikai és morális
dilemmával szembesítenek: emlékeink miért csak a hiány és pusztulás felismerése
által válnak megőrizhetővé? Szalai Zsolt