Horváth János élete és hagyatéka Szerző: Korompay H. János Universitas Kiadó,
2020 A Horváth János (1878-1961) irodalomtörténész életéről és működéséről szóló
könyv az életrajz rendjében halad és két fő célt törekszik megvalósítani: közli
a kéziratokban, noteszekben, feljegyzésekben, okiratokban, levelekben,
emlékezésekben talált ismeretlen anyagot abból a szándékból, hogy megvilágítsa a
kevéssé vagy egyáltalán nem ismert időszakokat. A család és az érmelléki
környezet olyan indulást jelentett Horváth János számára, amelynek egyszerre
voltak személyes és irodalomtörténeti élményei: édesapja ismerte Arany Jánost,
őt magát pedig meglátogatta Ady Endre margittai otthonában. A bihari nyelv és az
iskolai tapasztalatok, a zsoltár és a verstani kutatások számos ponton
kapcsolódtak össze életművében. Arany János A bajuszban olyan református
halottas ének frazeológiáját használta fel, amelyet iskolás korában temetésekkor
Horváth János is fújt szülővárosa utcáin. A debreceni kántus és Csokonai
verseinek zeneisége, a körmöcbányai reáliskola szavalásai és a vers
ritmusélménye közötti összefüggések már ekkor elkezdődtek benne tudatosodni. Az
egyetemen folytatott tanulmányok az elitképzés műhelyében való részvételt
jelentették Gyulai Pál szemináriumában, amelybe a belépés tanári meghívás
alapján történt, s ahol a legnagyobb újítás a conférence-ok gyakorlatba ültetése
volt. Horváth János leginkább azt hiányolta pályájuk csúcsán lévő tanárai,
elsősorban Beöthy Zsolt működésében, hogy Arany Jánosnak az irodalomról és
irodalomtörténetről való felfogását nem ismertették. Bánóczi Józseffel Kant
Prolegomenáit olvasták, Alexander Bernát filozófiatörténeti előadása egyik
forrása lehetett tanulmányainak. Francia tanára Becker Fülöp Ágost volt, aki
romanistát szeretett volna nevelni belőle. Társaihoz hasonlóan az Eötvös
Collegium Horváth János életében is különleges helyet foglalt el. Nem csupán az
életrajz egyik, kronológiailag behatárolt fejezetéről van szó; a kollégiummal
való kapcsolat ennél jóval többet jelent mind időbeli kiterjedése, mind mélysége
és jelentősége szempontjából: olyan alapviszony ez, amely a személyiség
eszményeit, baráti és kollegiális körét, egész tanári és tudósi munkásságát
meghatározza. Horváth János még Péterfy Jenő tanítványa lehetett, s Bartoniek
Géza 1901 őszén egy évre Párizsba küldte ki, ahol részt vett Brunetičre, Lanson
és Bédier óráin, a Sorbonne-on Lansont és Faguet-t, a Collčge de France-ban
pedig Gaston Parist hallgatta. Először középiskolában is tanított. Az Eötvös
Collegiumban tanítványai közé tartozott Kodály Zoltán, Pais Dezső, Szabó Miklós
és Szekfű Gyula, akik barátai és kollégái lettek; terjedelmes levelezésük ennek
olyan dokumentuma, amelyet számos alkalommal idézek. Horváth János a tanév végén
Bartoniek Gézának írt jelentést az Eötvös Collegium diákjairól: ezekből
válogatást állítottam össze. Az irodalomkritikai viták az 1909 végén megjelent
Ady s a legujabb magyar lyra című könyvvel kezdődtek. A Nyugat
magyartalanságairól első szövegváltozata a Levél a Magyar Nyelvhez az új magyar
nyelvújítás ügyében címet viselte: ez az 1910-ből való paródia tartalmazza a
Nyugat idézeteinek lapszámait is. Ennek megjelentetése azért szükséges, mert
lehetővé teszi a vita pontosabb megítélését. 1912-ben a Magyar Figyelőben tette
közzé Forradalom után (Vörösmarty és a mai stilromantikusok) című tanulmányát,
amely ellen Tisza István Rusticus álnéven tiltakozott. Horváth János válaszában
a konzervatív tábor vezéregyéniségének véleményével szemben védte meg a tudomány
jogait. Nemcsak olvasója, stilizátora, mintegy lektora és kritikusa volt Szekfű
Gyula két könyvének, A száműzött Rákóczinak és a Három nemzedéknek,
együttműködésük más munkákban is megnyilatkozott. Horváth János a Magyar
Irodalomtörténeti Társaság létrehozásában és működtetésében komoly szervező
munkát folytatott; az Irodalomtörténetben máig azonosítatlan szövegek jelentek
meg tőle a Folyóiratok szemléje rovatban. A társaság vezetésével azonban nem
értett egyet, elsősorban azért, mert elutasították a modern irodalommal való
foglalkozást. 1914 augusztusától 1917 áprilisáig mint hadnagy, majd főhadnagy,
előbb szakasz-, aztán századparancsnok, részt vett az első világháborúban, a
szerbiai, montenegrói és oroszországi harctéren. Az olaszországi hadszíntérre
már nem kísérhette századát, mert leszerelték, és katonai paranccsal az Eötvös
Collegiumba vonultatták be. Ezt a korszakot a fennmaradt harctéri naplók és a
levelezés alapján jelenítettük meg. Schöpflin Aladár 1918 elején megkérdezte
Horváth Jánost, hogy írna-e a Nyugatba. ?Olyan felfogással ő róluk, amilyennel
én vagyok, közéjük nem állhatok be? ? volt a válasz lényege, amelyet
dokumentumok alapján lehet részletesen indokolni. 1921-ben megalakították az
Eötvös-Kollégium Volt Tagjainak Szövetségét, amelynek megszervezésében és
működésében Horváth Jánosnak komoly szerepe volt. 1922-ben társszerkesztője volt
a Minervának, 1923-tól 1927-ig pedig szerkesztői szerepet vállalt a Napkeletben.
Szándéka szerint egy új irodalmi ízlésben sikerülhet olyan egységet létesíteni,
melyben ?jobbfajta régi és jobbfajta új összebékélhetnek?, különböző okokból
azonban nem sikerült ez a terv. Az 1923 őszétől 1948 nyaráig tartó egyetemi
tanítás három szakaszra bontható. Az első a Napkelet szerkesztésének végéig
tartott, a másodikat az 1938 tavaszán bekövetkező szívbetegség, a harmadikat
pedig az 1948-beli önkéntes nyugdíjba menetel zárta. Összehasonlítottam A Magyar
irodalom fejlődéstörténete című előadásnak az Eötvös Collégiumi tanításhoz való
viszonyát, a kézirat első változatait és megjelent formáját, A középkori magyar
irodalom története esetében pedig felsoroltam az előadás első, A magyar népfaj
irodalom előtti műveltsége című fejezetének tartalomjegyzékét, amely nem került
bele A magyar irodalmi műveltség kezdetei Szent Istvántól Mohácsig című
monográfiába. Felhasználtam egyetemi jegyzeteit az új tanszékek létesítésére és
az alap-, szak- és tanári vizsgákra vonatkozólag, idéztem tanítványainak, Szerb
Antalnak, Keresztury Dezsőnek és József Attilának tanáruk munkájáról megjelent
véleményét és a szakdolgozati bírálatokat, jellemeztem a proszemináriumot tartó
ifjabb kollégáival kialakított viszonyt. Fontos Horváth János
irodalomfelfogásának vizsgálata: mit jelent az ő munkáiban az irodalmi
műveltség? Alapja az a studia humaniora, amely a cicerói humanitas-fogalomra
épül és az olasz reneszánsz állította vissza értelmét: egyetemes embereszmény,
amely nemcsak tanultsággal jár, hanem művelt viselkedéssel is. Ez magyarázza
azt, hogy az ízlés kulcsszó: nemcsak a műre, hanem az olvasóra is vonatkozik. Az
író ? mű ? olvasó kapcsolatrendszerében az olvasás nem öncélú, éppúgy, mint az
irodalom és annak tanítása: az egyik cél a közönség, a közösség megteremtése,
képzése, nevelése. Horváth János 1948-ban önként ment nyugdíjba, mert szolidáris
volt azokkal, akiket elbocsátottak. 1952 októberében, A reformáció jegyében című
könyvének megjelenése ügyében a lektori jelentésekre adott hivatalos válaszában
a marxista irodalomfelfogással vitatkozott: hajlamot, tehetséget, különböző
temperamentumokat semmiféle alaptörvényre nem tudunk visszavezetni ? írta:
?irodalomtörténeti konstrukció megfelelhet a maga szerény szakmai céljának
gazdaságtörténetből kiinduló levezetés nélkül is; és ha az ?alap? mibenlétéről
nem oktatom is ki (illetéktelenül) olvasóimat, a ?felépítmény?-ben talán
tűrhetően elkalaúzolhatom őket.? Könyve 1953-ban mégis megjelent, kis
példányszámban és drágán, éppúgy, mint három későbbi munkája, amelyek kiadásával
még foglalkozom. A kötet adatai: Formátum: 165 x 240 x 30 mm Kötés: keménytáblás
Megjelenés éve: 2020 Terjedelem: 431 oldal