(S)óhaj a magyar újságírásért Szerző: Pálfy G. István Éghajlat Könyvkiadó, 2008
Jó állapotú használt könyv. Szereptévesztésben van a magyar újságírás jelentős
része, szinte az egész magyar médiavilág. Évtizedek óta rosszul értelmezi a maga
társadalmi szerepét. Amennyire ez érthető vagy legalább is magyarázható volt a
pártállami évtizedekben, annál furcsább és károsabb a parlamentáris
demokráciában. A politikusok és a reklámemberek okkal és joggal érezhetik, hogy
ami nincs a hangszórókban és a képernyőkön, az nem is történt meg, vagy nem volt
érdemes megtörténnie. Holott a politikusok és a reklámszakemberek is tudják,
hogy az igazán nagy történések nem csinnadrattával keletkeznek. A nagy
alkotások, a világváltoztató tudományos felfedezések, sőt még a politikának a
fejlősé-meghatározó eredményei is általában csendben jönnek létre. Aki a média
mindenhatóságában hisz, elfelejti, hogy mai hatás holnapra nem csak elmúlhat,
hanem rendszerint el is múlik. A pillanatnyi hatás tömeges mérete veszélyesen
megtévesztő. És nemcsak azért, mert minden ember egyedüli példány, hanem azért
is, mert vannak tartósabb hatások, mint a médiáé. Akik ma egy, a régihez képest
is elsilányított liberalizmus rabjaként idegesen prüszkölnek minden nemzeti és
népi vonzódás miatt, mindenkinél ódivatúbbak, mert ahhoz ragaszkodnak, amiből
Bartókék már száz évvel ezelőtt kiábrándultak. A média nem tette egykultúrájúvá
vagy ?egykultúrálatlanságúvá? a világot, és nem is fogja. Mert nem képes rá. Nem
tudja legyőzni a színeket és árnyalatokat. Fel kellett volna ismerni az eddig
kimondatlan igazságot, mely így hangzik: a média arra való a modern
társadalomban, hogy általa a társadalom párbeszédet folytasson önmagával. Vajon
miért nem történt meg ez a felismerés, illetve ha most megtörténik is, miért fog
homályban maradni? Az a tény, hogy a híradásokban egyre több a deviancia, azt is
jelenti, hogy a nem deviáns fontosságok kiszorulnak, egyre kevesebb számukra a
tér. A mennyiségi összefüggés végül minőségivé válik. Rejtett kamerák
tartalmilag soha nem igazolódó felvételei próbálják átmeneti izgalomban tartani
a közvéleményt, magánújságok címlapokon közölt bűnügyi gyanúsításai próbálnak
agyoncsapni politikusokat, hogy a történetek a magántelevíziók híradásaival
versenyezve felkerüljenek a közszolgálati képernyőkre is. Nálunk hovatovább az
is természetessé válik, hogy bűncselekményekben elmarasztalt személyek bizonyos
közvetítésekben hősökként, társadalmi megmozdulások pozitívan ábrázol
vezetőiként jelennek meg. Megesik, hogy 1956 szabadságharcosaival találják
magukat egy hivatkozási rendben. A krimiszereplők bekerülnek a virtuális
törtélelembe. Az értékek végletesen kifordulnak önmagukból. Egy értelmiséginek
látszó rétegnek mindig vannak szellemalakjai, akik azt hivatottak bizonyítani a
képernyőn és a sajtó egészében, hogy az ész jelen van a médiában. Pedig egyre
kevésbé van jelen. Az érdekességre, az olcsó tömeghatásokra való törekvés egyre
inkább kiszorítja z értékes kultúrát, a tudományt. Az lenne üdvös, ha lehetnének
olyan ? nem elméleti, hanem gyakorlat ? iskolák, amelyek a jó televíziósok köré
szerveződnek. Az újságírásnak a szerkesztőség a legjobb iskolája. Azonban a
televíziók többségében ma már a vak vezeti a világtalant.