Oriold és Társai Kiadó, 2019 Számos pszichológus, tanár, oktatásszervező,
politikus és törvényhozó hisz abban, hogy jetiszerű lények népesítik be napjaink
iskoláit, a digitális bennszülöttek és a párhuzamos feladatvégzők
(multitaskerek). Hasonlóan más képzeletbeli lényekhez, bár létezésüket semmilyen
bizonyíték nem támasztja alá, a digitális bennszülött (más néven homo zappiëns)
és a multitasker mítoszát az oktatás gurui elfogadják és terjesztik, a média
közelről követi és tudósít róla (ideértve mind a hagyományos tömegmédiát, mind a
weboldalakat és a közösségi médiát), az oktatásért felelős törvényhozók pedig
minden szinten kötelességtudóan szajkózzák. Csakhogy míg a jeti vagy hasonló
lények mítosza egészen ártalmatlan, digitális változataik mítosza már rendkívül
romboló hatást fejt ki oktatási rendszerünkre, gyermekeinkre és az oktatásra,
tanulásra általában. A fogalmat bevezető Prensky (2001) szerint a digitális
bennszülöttek gyermekekből, serdülőkből és napjainkban már fiatal felnőttekből
(tehát 1984 után, jelen generáció hivatalos kezdete után születettekből) álló,
folyamatosan növekvő csoport, akik egész eddigi életüket technológiával
körülvéve töltötték. Állítása szerint maga a tény, hogy ki voltak téve a
digitális technológiának, felruházta ezt az egyre növekvő csoportot olyan
specifikus, sőt egyedülálló tulajdonságokkal, melyek teljesen különbözővé teszik
tagjait azoktól, akik korábbi generációkban nőttek fel. Az, hogy digitális
bennszülöttek nem léteznek, számos következménnyel jár mind a pszichológusok,
mind tanárok, mind a tanárképzés számára. Egyrészt segít majd a tanároknak
elkerülni azt a csapdát, hogy feltételezik, diákjaik birtokában vannak olyan
tehetségeknek és készségeknek, melyeknek valójában nincsenek birtokában. E
tanulógeneráció készségei és kompetenciái olyanok, mint az összes többi készség
és kompetencia: rendesen meg kell őket tanulni, el kell őket sajátítani, aztán
válnak alkalmazhatóvá.