A spanyol kulturális életben megközelítőleg az 1990-es évek elejétől kezdve
beszélhetünk az úgynevezett új spanyol színház megjelenéséről; ekkorra értek meg
Spanyolország színházi életében azok a változások, melyeket a Franco-diktatúra
végével (1975) a cenzúra eltörlése, a drámaírók tudatosabb szakmai képzése és az
addigi hagyománytól való eltávolodás hozott magával. Ez az új, egyetemesebb hang
a spanyol hétköznapi valóságtól eltávolodva, személyesebben, de mégse
önéletrajzi témák révén szól a közönséghez. A szerzők olyan általános emberi
kérdésekről beszélnek, melyek emberközeliségük révén könnyen visszhangra
találnak a nézők belső világában; sokszor összetettebb drámai cselekménytől
mentes szituációkon keresztül, apró élethelyzetekben ábrázolják az őket
körülvevő valóságot. Az előadások viszont nem várják el a társadalom
megváltozását, az egyes drámaírók hivatkozásrendszerén átszűrt világot
magyarázat és mindenféle értelmezés nélkül írják le; nincs bennük semmiféle
didaktikus szándék. A kötetbe válogatott kilenc dráma - ahogy a spanyol
emlékezet és intimitás színháza általában - olyan egyetemes emberi témákat
közelít meg, melyek soha nem helyhez és időhöz kötöttek, hanem, ahogy azelőtt a
XVI-XVII. századi spanyol aranykori színház művei, évtizedek múltán is képesek
lesznek majd megszólítani az olvasót, a közönséget.