Egy tavaszt és egy nyarat töltöttem Argentínában, 1968 októberétől 1969
márciusáig. Úgy tetszett, hogy közéleti nyugalom, szemlélődésre alkalmas, békés
turisztikára jó csend honol Argentínában legalábbis egy idegen látogató számára.
1971-ben, kéziratom befejezése után egy évvel, annak újraolvasása során fedezem
fel, hogy azok az utcai történelemóráimon szerzett értesüléseim és élményeim,
melyeket a könyvben megírtam, ha nem is jósolják meg határozottan az ottlétem
óta bekövetkezett forrongó változásokat, egyet kétségtelenül jeleznek. Azt, hogy
az a szemlélődésre jó csend csak viharszünet volt. Szeretném az olvasótól azt a
bírálatot hallani, hogy Argentína viharszünetben című könyvemben sikerült
valamennyire nemcsak állóképeket rajzolnom, hanem embereket megszólaltatva,
mozgást-változást jelezve, néhol megközelíthettem a legnehezebbet: a folyamat
ábrázolását. A nem befejezhetőt. (Ignácz Rózsa)