Középkori templomok a Kárpát-medencében Árpád népe a honfoglaláskor olyan
kultúrföldre érkezett, amely a rómaiaknak köszönhetően jelentős építészeti
múlttal rendelkezett. A magyar állam történetének első 300 évében a templomok
emelése volt a legfontosabb építőművészeti tevékenység. Szent István király
törvénykönyvben rendelte el, hogy minden 10 falu építsen egy templomot. Ez a
törvény - templomok és székesegyházak építésével, püspöki székhelyek és
apátságok alapításával - a magyarországi szakrális építészet fénykorát
jelentette. A templomok nem csak a hitéletet szolgálták, vasárnaponként itt
gyűlt össze a lakosság, a messziről jövőt a templom tornya igazította útba,
támadások esetén pedig védelmezte a közösséget. A román kori építmények az antik
római építészet magas technikai színvonalát tükrözik. Jellemzője, hogy a falak
vastagok, többnyire kőből épültek, az ablakok lőrésszerűek, félkörzáródásúak, és
gyakori az oszlopokkal tagolt kettős vagy hármas ikerablak alkalmazása. A
templombelsőt freskókkal, faragványokkal, szobrokkal díszítették. A babona és a
varázslat helyébe a liturgia lépett, melynek a templom lett a színhelye. A
művészet a szegények bibliája lett, írni és olvasni a nép, sőt az előkelőek nagy
része sem tudott. A falképek elbeszélték a bibliai eseményeket és a keresztény
erkölcs tanait. A tatárjárás után IV. Béla király a nyugati határszéli és
felvidéki városokba német bevándorlókat telepített. Ők a közvetítői az új
stílusnak, a gótikának. A vastag falak helyett karcsú, égbe nyúló oszlopok,
nagyobb ablaknyílások és a falakon kívüli támpillérek jellemzik a gótikát. A
műemlékvédelem Magyarországon a XIX-XX. században vált fontossá. Az épített
örökség megóvása, felújítása volt a legfontosabb cél, melynek köszönhetően ma is
megcsodálható számos középkori templom és templomrom.