Furcsa érzés: fél évszázad távlatából visszapillantani arra a gyerekre, aki
pontosan ekkor a Matterhorn csúcsán ült, elégedetten és kissé bosszúsan.
Elégedetten, mert végrehajtott egy önként elhatározott, értelmetlen
vállalkozást, és kissé bosszúsan, mert a ködbeborult csúcsról nem látott semmit.
Csakugyan én voltam ez a gyerek? Mit kerestem egyáltalán a hegytetőn? Föl
tudom-e idézni, mit éreztem ott? Meg tudom-e magyarázni legalább magamnak, mi az
ördögöt akartunk mi ketten ott, a bátyámmal, amikor a veszélyt alig-alig
fölmérve, de százszor is átélve, mindenáron a Glocknert, a Matterhornt, a Mont
Blanc-t kívántuk megmászni. Már amikor - több évtized után - úti kalandjainkat
összefoglaltam ebben a könyvben, amely most harmadik kiadását éri meg, annyira
elhatároltam magamat hajdani énemtől, hogy egy narrátort költöttem, aki
kívülállóként beszéli el a velünk történt eseményeket. Ügyes írói fogásnak
bizonyult ez, de egyben beismerése annak, hogy az Alpok leghíresebb csúcsainak a
meghódítása sem tett igazi alpinistává. Számunkra játék volt csupán a
hegymászás, amit akkor sem vettük egészen komolyan, amikor - sokkal többször,
mint hittük - az életünk forgott kockán. Idővel az ember kinövi a játékait,
megkomolyodik, például orvos lesz belőle, vagy dramaturg, vagy író, és férj,
esetleg családapa öt gyerekkel és számos unokával... Ilyenkor elnézően gondol
vissza arra, hogy valaha kerékpáron, sátorral megterhelve, küszködött az Alpok
hágóin, aztán valami szent dühvel megrohamozta a csúcsokat. Mégis, hosszú életem
során időnként visszatértem a helyszínre. Jégcsákány és kötél nélkül, kerékpár
helyett autóval, a csúcsokat alulról nézegetve. Már nem vonzanak. A hegyek nem
öregedtek az eltelt fél évszázad alatt, de titkolatlan fölénnyel néznek le a
lábuknál nyüzsgő siserahadra, a gerinceiket keresztül-kasul hálózó
drótkötélpályákra, és cinkosan viszonozzák pillantásomat: Te még ismertél
bennünket háborítatlanságunk idején... Beszéld el, milyenek voltunk együtt, te
meg én. Benedek István