A kárpátaljai születésű ruszin Levko Dovhovics húszéves korára annyi
szenvedésen és megpróbáltatáson ment keresztül, hogy az ? a fia szavaival ? négy
ember számára is sok lenne. Mindössze tizennégy éves volt, amikor 1950-ben
kikiáltották a szovjet nép ellenségének, és többek közt azzal az abszurd vád?dal
ítélték el, hogy levelez a Vatikánnal. Közel hét évet töltött börtönökben és
?javító-nevelő? kényszermunkatáborok?ban, jószerivel a teljes kamaszkorát és
ifjúsága legszebb éveit. Dovhovics, azaz a 2A 424-es számú fogoly évtizedekkel
később papírra vetett visszaemlékezése kifejezetten izgalmas, olvasmányos mű,
amely hitelesen ábrázolja az általa ironikusan ?sztálini üdülőtelepeknek?
nevezett szovjet lágerrendszert. Az ungvári nagybörtöntől a hírhedt Vorkuta
környéki táborokig tartó utazástörténetből megismerhetjük a szerző férfivá
válásának folyamatát, a Szovjetunió által bekebelezett Kárpátalja korabeli
mindennapjait, a vizsgálati fogságban töltött időszak eseményeit, a Gulag
rabtelepeinek rejtett világát, a foglyok sajátos nyelvezetét és sokrétű
társadalmát, ugyanakkor a szökést megkísérlő kamasz lelki és gondolkodásbeli
fejlődését is. A kötetet a Nemzeti Emlékezet Bizottsága a Szovjetunióba hurcolt
kényszermunkások és politikai foglyok emléke előtt tisztelgő sorozatában tárja a
nagyközönség elé.