Virginia Woolf, a modern próza egyik úttörője első művei megjelenése után egyre
merészebb elbeszéléstechnikai kísérletekbe kezdett. Egyik fő célja az volt, hogy
az élmény folytonos áramát, a jellem és a külső körülmények meghatározhatatlan
voltát adja vissza. Foglalkoztatta az idő érzékelésének kettőssége is: az ember
számára az idő egyfelől különálló pillanatok egymásutánja, másfelől évek,
évszázadok folyama. Az 1920-as évek elejétől kezdve az egyéni létezésben
megtapasztalt jelen és múló idő éppúgy visszatérő témája lett, mint a szereplők
időtudata. Woolf elbeszéléseinek nincs hagyományos meseszövése, csak egy sor
látszólag jelentéktelen részlet egymásutánját látjuk, amelyek azonban váratlanul
az igazság hordozói lesznek, egy titkos történet elemeit alkotják, amelyek
jobban lekötik az olvasót, mint egy konvencionális történet. Virtuóz
írástechnikáját számos költői eszköz gazdagítja, például a vissza-visszatérő
képek használata, a cselekmény idejének sajátos összesűrítése. Az így
létrehozott forma az irodalmi modernség egyik legnagyobb teljesítményének
bizonyult, amit remekül példáz kötetünk három rövid elbeszélése is.