Nem csupán a szivárvány jelentett többet önmagánál, de a fény és az égi fények
is valami nem evilágit sugároztak mindig is magukból az ember számára - állítja
a névtelen szerző, akinek a szivárvány műtörténeti múltjából összeállított
gyűjteményére az unokaöccse talált rá egy kukából előbányászott borítékban.
Postai küldeményt olvasunk hát, amely egy szivárványról szóló esszé és egy napló
kézzel írt, összekeveredett lapjaiból áll. Az esszé a szivárvány - és mellette
az égábrázolások - művészettörténetét tekinti át a középkortól a 19. század
festészetéig a futóbolondszerző, aki ennek nyomán a neoplatonizmus hatását is
felfedezni véli e képtípusnál. Naplójából kiderül, hogy valóban földönfutó,
albérletből albérletbe költözik, miután elvesztette a lakását. A napló
feljegyzéseket tartalmaz aktuális lakhelye, egy lakótelep életéről, lakói
ellesett, kihallgatott mondatfoszlányaiból. Piaci évődések, átkok, pillanatképek
újszülöttnek örvendő szülőkről és gyermeküket vesztett öregek magányáról... e
pillanatképek úgy feszítenek hidat az esszé képei köré az itt és mostból, akár
egy szivárvány vízcsepp-prizmái, fanyar ellenpontjául az örök kérdéseknek. Az
eddig fordítóként ismert Béresi Csilla verseskötete 2015-ben jelent meg A tükör
peremén címmel. Képzőművészeti írásai többek között az Új Művészetben láttak
napvilágot.