Lukács-tanulmányaim személyes kérdéssel indultak; ezt már szakdolgozatom idején
(1982) is tudtam. Adva volt egy filozófus életút, Lukácsé, akinek indulásának
(1906-1908) tapasztalatai, önmagának feltett kérdései közel álltak akkori
magamhoz és a 80-as évekre forduló világ adta kérdésekhez. Mi több, dilemmái
jórészében is osztozni tudtam. Úgy láttam, Lukács a Drámakönyv és az
esszékorszak fémjelezte kezdetek után több mint egy évtizeden át többé-kevésbé
jól azonosítható lépéseken át haladt válaszútjain, miközben dilemmái új, önálló,
nem-dialektikus alapozású filozófia ígéretét is hordozták, centrumában a
disszonancia-tannal. A következő alapkérdést kellett feltennem magamnak. Hogyan
lehet az, hogy ez az önelvűen építkező, dilemmákban bővelkedő filozófia,
amelynek az 1918-as fordulat is szerves része volt, az 1920-as évek közepétől
teoretikusan sekélyessé válik, pártos elköteleződésében pedig olyan úton haladt
tovább, mely egyre érintetlenebbnek tűnik a történeti-társadalmi
tapasztalatoktól, belátásoktól, és ezért számomra egyre elfogadhatatlanabb lett?
Érteni véltem valakit, aki filozófiai kérdésekben faggatja a világot, és így -
dilemmákban - faggatja magát. Érteni véltem azt is, hogy teoretikus válaszai
dialógust alkotnak. Mégis azt kellett látnom, hogy noha gondolati változásának
lépései következeteseknek tűnnek, annak, ahová végül megérkezik, már roppant
kevés köze van ahhoz, ahonnan elindult. Ez adta az alapkérdésemet. Mi zajlik le
Lukács életművének első két évtizedében?