A korok visszagyűrődésének jelenkori tapasztalata válaszol a kérdésre, hogy a
történő idő metaforikus helyére visszagondolva végül is miféle időt láttat veled
ma a Villa Rubino Cicerone. Olyat, ahol egymásba ékelt időrétegek, egymásba
töredezett korok, együtt élő újjászületések és halottságok együttesére látsz,
többféle látásmód prizmáján (teóriastílusán) át szemlélve, amint az idő
kíméletlenül egymásba préseli a maga premodern, modern, posztmodern rétegeit.
Jelenkorodat hívhatod transzmodern időnek (hogy ne szaporítsd újabbal a
fogalmakat): barbárságok és civilizációk, tortúrák és humaniórák labilis alapú
masszívumának. A heterokron idők most épp visszagyűrődni látszanak. De elég egy
pillanat, és meglazulhat a szorításuk, elmozdulhatnak egymáson, hogy aztán (mint
az ezredvég utolsó, ígéretes évtizedében is tették) ellenirányú mozgással
torlódjanak egymásra. Azt is mondja ez a hely, hogy életed személyes idői sem
torlódnak egymásra másként. Jelen írás ajánlása szólhatna így: Annak, aki akkor
még nem volt eltemetve, és annak, hívebbnek és igazabbnak, aki akkor még
eltemetve volt. Saját időrétegeid is egymásra gyűrődve mozdulnak el, hol
visszacsapódva, hol meglódulva váratlanul. Értheted őket bárhogy; végső soron
mindig biztosra vett időd ellenében élsz. De vajon megértheted-e az időt annak
ellenében, amit róla biztosra veszel? (részlet Az időzésről című esszéből)